PANDA NAPLÓJA 5. rész

Vissza


(Hová lett anya?
)

2011. május 28.

 

Hahó, itt vagyok ám!

A múltkor a suliról meséltem, hát azóta megint voltunk, nagyon izgi volt. A tantónéni azt mondta, hogy telepgyakorlatra megyünk. De először sokat játszottunk a többiekkel. Van egy nagyon jó barátom ott, a Báró. Kicsit alacsonyabb, mint én, viszont ha a fejünk egymás mellett van, akkor az ő farkincája sokkal  hátrébb van, mint az enyém. Meg nagyon pici lábai vannak, mégis annyira gyorsan tud futni. És olyan jókat lehet vele bunyózni. Mondjuk neki rövid a haja, először azt hittem, hogy meztelenül jár, de aztán láttam, hogy van haja, csak egészen rövid, és fekete. Gazdi azt mondta, hogy ő egy pacsi – vagy tacsi? Van még egy ugyanilyen, ő egy kicsit nagyobb, de neki Pötyi tetszik, vele szokott játszani.

Szóval a telepgyakorlat az olyan volt, hogy a madzagon kellett mennünk a gazdi mellett, aztán egyszer csak odaértünk egy nagy út mellé, ahol mindenhonnan sok morgó jött, és mi átmentünk a másik oldalra egy csíkos részen, de először le kellett ülnünk, és csak akkor indultunk el, amikor a morgók megálltak. És ott sétálgattunk a madzagon a gazdival, meg jöttek szembe a többiek. Mondjuk engem egyáltalán nem zavart, hogy jönnek szembe, nem is foglalkoztam velük egyáltalán, és akkor gazdi nagyon megdícsért, és kaptam vurslit is. Nem tudom, mi ebben a nagy dolog, de mindegy, szeretem a vurslit. Aztán meg visszamentünk a csíkoson, és megint sétáltunk a madzagon a gazdival, meg a többiek is. És ahogy sétáltunk, egyszer csak észrevettem a földön egy csomó vurslit, meg mindenféle más finit. Annyira örültem, hogy ilyen jó ez a telepgyakorlat, húztam is gazdit, hogy közelebb menjünk a finikhez. De amikor meg akartam kóstolni, akkor annyira rámkiabált, hogy jól megijedtem, és nem mertem megenni a vurslit. És akkor megint nagyon megdícsért, és adott vurslit. Hát, kicsit nem értettem, hogy most ez mi volt, de aztán megint elsétáltunk a földön lévő finik mellett, és akkor már oda sem mertem nézni, nehogy megint rámkiabáljon, és akkor megint nagyon megdícsért. Annyira könnyű a kedvében járni.

Meg olyat is csináltunk, hogy le kellett feküdnöm – azt már tudom ám! -, és a gazdi azt mondta, hogy maradjak, és elment mellőlem. Én meg mentem utána. De megint azt kérte, hogy feküdjek le, és maradjak, és megint arrébb ment, de nem nagyon, úgyhogy nyugton maradtam fekve. És akkor megint megdícsért, és jött a vursli. Nem nagyon szeretem ezt a játékot, hogy én maradjak ott, gazdi meg elmegy messzebb. De eddig mindig visszajött, remélem, máskor is így lesz. De ezt akkor sem szeretem.


Hű, a múltkor egy nagyon fontosat elfelejtettem elmesélni, most elmondom azért, pedig már régebben történt, azt hiszem, egy hónapja (ezt a gazdi mondta, csak kihallgattam).

Egyik reggel, mikor gazdi indulni szokott a morgóval, anya is beszállt vele, és elmentek valahová. Én meg otthon maradtam a kertben apával. Kicsit furcsa volt, mert én mindig anyával játszok és bunyózok, és most nem tudtam, hogy mi lesz. Apával nem merek bunyózni, mert először is sokkal erősebb, mint én, meg nem is nagyon szereti, ha piszkálom.

De aztán nagyon elkezdtem unatkozni. Először körülnéztem a kertben meg a darázsban, hogy van-e valami jó játék, és hát találtam is. Például egy zörgős zsákban mindenféle színes üvegeket voltak. Olyan formájuk volt, mint azoknak a zörgősöknek, amit a gazdi dobál nekem, és jól szét lehet rágni.

Ki is vittem egyet a fűre, hogy megrágcsálom, de ez annyira kemény volt, hogy nem tudtam. Úgyhogy visszamentem, és hoztam egy másikat, de az is nagyon kemény volt.  Megpróbáltam az összest szétrágni a füvön, de nem ment, úgyhogy  hagytam is az egészet. Mikor este gazdi meglátta a füvön a színes üvegeket, akkor nagyon elcsodálkozott, és azt kérdezte, hogy: mi van, ti is buliztatok? Jókat nevetett, meg valami olyasmit mondott, hogy gyereknek nem való konyak, meg bor, meg martini. És hogy még szerencse, hogy üres üvegeket találtam, mert biztos meg is innám, ha tele lenne. És összeszedte az összes színes üvegemet, pedig annyit dolgoztam velük, amíg kicipeltem mindet a fűre.

Viszont az nagyon meglepett, hogy a gazdival anya nem jött haza. Keresgéltem mindenhol, meg megnéztem a morgóban, hátha véletlenül bent maradt, de nem, nem jött haza. Gazdi megsimizett, és elmesélte, hogy anya tüzes, és hogy most nem lesz itthon sokáig, mert visszaköltözött a mamájához, vagyis az én nagyimhoz, meg Pötyihez. Meg azt is mondta, hogy apában nem lehet megbízni, erre én vagyok a legjobb bizonyíték, és jobb, ha anya most nincs itthon. Nagyon szomorú voltam, mert nagyon szeretem anyát. Szerintem apának is hiányzott, mert annyira szomorú volt, és nem is vacsorázott semmit, pedig gazdi simizte, meg puszilgatta, de nem evett. Én is próbáltam vígasztalni, de nem sikerült.

Aztán másnap reggel megint ketten maradtunk apával. Szerintem ő is unatkozott már egy kicsit, mert amikor odavittem neki valamelyik plüssömet, akkor megfogta a másik végét, és húzta, én meg vissza. Ez nagyon jó játék, és úgy látszik, apa is szereti. Először csak ilyet játszottunk, de aztán fogócskáztunk is. Apa nagyon gyorsan fut, ezt már mondtam, de én sem vagyok ám lassú, és láttam, hogy örül neki, hogy versenyzünk. És a végén pedig bunyóztunk egy jót. Én ugyan óvatos voltam, mert nem tudtam először, hogy játszik, vagy igazi bunyó, mert közben apa mindig morog. Persze nem úgy, mint amikor a portás jön a levelekkel a kerítéshez, egészen másképp morgott. Aztán eszembe jutott, hogy amikor anyával játszanak, akkor is ugyanígy morog, és akkor megnyugodtam, hogy ez nem is morgás, csak beszélgetés. És ettől fogva már apával is tudok jókat bunyózni.

Gazdi nagyon örült, mikor látta, hogy együtt játszunk és fogózunk apával, bár azt is mondta, hogy kissé túlságosan jól sikerült az összeszoktatás, és apán egyre több csomó van, és hogy milyen nehéz kifésülni a sünivel. Ja, meg azt is mondta, hogy ne strimmeljem a haját. Úgyhogy a strimmelést abba is hagytam – azt hiszem -, most már csak rágcsálom kicsit itt-ott, remélem, ezt szabad.

Anya jó sokáig nem volt otthon. Igaz, néhányszor éreztem a gazdi ruháján anya szagát, szóval ők biztosan találkoztak. Apa is érezte, és ilyenkor annyira furcsán viselkedett. Olyan volt, mintha az orra odaragadt volna a gazdi nadrágjához, meg ugrált, hogy mindenhol megszaglássza, és mindenfélét mondott neki, meg énekelt is, hátha mégis visszajön anya, de nem jött.

Néhányszor nemcsak anya szagát éreztük, hanem valami egészen idegen szagot, de biztosan ő is tibetke volt, ezt rögtön tudtuk. És nem is lány szaga volt, hanem fiú. Ez nagyon furcsa volt, hiszen ahol anya akkor lakott, ott csak a nagyi van és Pötyi, aki kislány. Szóval nem értettük apával, hogy mi történik. Azt hittem, hogy anya mégis máshol fog már lakni, és nagyon elszomorodtam. De gazdi mondta, hogy nemsokára hazajön anya. És hogy talán lesznek testvérkéim. Meg emlegetett valami furcsa nevű gyümölcsöt is, valami fügét. Ezt már teljesen nem értettem, hogy mi köze anyának meg a testvérkéimnek egy fügéhez. Én annyit értettem meg az egészből, hogy anya nemsokára mégis hazajön, és hogy lesznek tesóim, és ennek nagyon örültem.


Amikor anya még mindig nem volt otthon, akkor egyik nap érkezett két bácsi, meg két morgó, amit eddig még nem is láttam. Gazdi beszélgetett velük, meg mászkáltak a kertben, meg valami nagyon hosszú madzagot tettek mindenhová. Ha jól emlékszem, mérőmadzag a neve. A bácsik rajzoltak egy papírra, és megint beszélgettek. Aztán jött egy akkor morgó, hogy …. nagyon nagy. Mondjuk ezt már csak a konyhaasztalról láttam, az ablakon keresztül, mert gazdi becsukott minket a házba apával, meg a cicákkal, én meg gyorsan felmásztam, hogy lássam, mit történik, és ha valami baj van, akkor tudjak segíteni gazdinak.

Az a nagy morgó egyszer csak elkezdett felágaskodni, és valamik lecsúsztak róla földre. Aztán ez a morgó elment, gazdi becsukta a kaput, és mi megint kimehettünk a kertbe. Apával rögtön odarohantunk megnézni, hogy mi esett a földre. Valami jó nagy kupac volt ott, jó puha, de itt-ott voltak benne gyönyörű kavicsok. Annyira örültem, hogy gazdi hozott nekünk ilyen jó játékot, mert nagyon könnyű volt ebbe a kupacba beleásni magam. De gazdi nem engedte, azt mondta, hogy a jöjjünk ki a sóherből, mert piszkosak leszünk, és letörik a hajunk. Aztán gazdi elment otthonról, de a két bácsi ott maradt. Aranyosak ám nagyon, játszanak velünk, meg minden, csak kicsit irigyek, mert amikor valamit elhoztam tőlük, bármit, akkor mindig visszakérték. Például ezt a mérőmadzagot is meg szerettem volna nézni közelebbről, meg belülről, de elvették tőlem. De az szerencsére megengedték, hogy a gazdi napszemüvegével játsszak kicsit. Csak az volt a baj, hogy hamar sok kicsi napszemüveg lett belőle, és akkor már nem is tetszett annyira.

Aztán mindenféle szerszámokat vettek elő, és nagy lukakat ástak a kertben. Szegények, biztos nem tudták, hogy gazdi ezt egyáltalán nem engedi, és biztos őket is le fogja szúrni, ha hazaér. Aztán apával be kellett mennünk a házba, de azért néha kilestem az ablakon. Az egyik bácsi valami kétszarvút tologatott, meg vizet locsolt bele a hosszú kerti kígyóból, amiből úgy szeretek inni. Közben a puha sóherkupac teljesen eltűnt. Mikor gazdi hazaért, egyáltalán nem szólt semmit a bácsiknak a nagy lukak miatt, sőt, nagyon örült. Ez mondjuk nekem rosszul esett, hogy nekik miért szabad, nekem meg nem. Na mindegy.  Kicsit hallgatóztam, és valami teraszról meg esőtetőről beszéltek, és hogy akkor nem fogunk megázni akkor sem, ha kertben esik az eső, meg hogy a kiskutyáknak is milyen tuti helyük lesz. Aztán a bácsik jöttek máskor is, megint ástak, és megint tologatták a kétszarvút, és a teraszunk sokkal nagyobb lett, mint előtte volt.


Egyszer meg volt olyan is, hogy gazdival elmentünk egy nénihez, egy fehér szobába. Olyan volt a szoba, mint amikor az a kedves bácsi a pocakomból kiszedte a szúrósakat. Itt is fel kellett állnom egy hideg, fényes asztalra, és a néni nézegette a mancsomat. Gazdi azt mondta neki, hogy biztosan fáj a lábam valahol, mert biccenek. Hát, tényleg nem stimmel valami az egyik első mancsommal, ezt én is érzem, mert nem mindig jó ráállni. A néni sokáig nézegette, és azt mondta, hogy biztosan beleléptem valamibe, és adott a gazdinak valamilyen kis lapos gurulósokat, és azt meg kellett ennem. Hát, nem volt valami finom, de a gazdi kedvéért megettem. És akkor egy ideig nem is fájt a mancsom.

Közben jártam ám a suliba is, de ott is nagyon biccentem a végére, és a gazdi azt mondta, hogy sajnos nem tudunk tovább oda járni, és el kell mennünk majd egy másik doktor bácsihoz, aki megrögönyözi a mancsomat. Meg azt is mondta, hogy lehet, hogy azért fáj a lábam, mert amikor a szőke néninél voltam, akkor nem kaptam elég vitamint, vagy mit. Szóval már nem járunk suliba, de – ha jól hallottam – talán később befejezzük.


Emlékeztek, hogy mennyire féltem, hogy anya nem akar hazajönni hozzám? De egy nap a gazdi morgójában megláttam anyát! Szóval mégiscsak szeret engem, meg apát, és hazajött végre. Nagyon örültünk neki, kapott sok puszit, és hívtam játszani, de azt nem akart. Kicsit morgott is, amikor ugráltam a fején, pedig ezt már csináltam, és akkor nem morgott. Soha nem szeretett sokat futni, de most még kevesebbet szaladgált velünk a kertben. Amikor odabújtam mellé, akkor valami furcsát éreztem a pocakjánál, szaglásztam is sokszor, de nem tudom, mi lehet az. Aztán kicsit később észrevettem, hogy anyának sokkal nagyobb a pocakja, mint addig volt, meg azt is észrevettem, hogy sokkal többet eszik, mint régen. Nagyon kellett igyekeznem a vacsoránál, hogy megegyem az én adagomat, mert ha valamit gyorsan meg kellett nézni vacsi közben, mire visszamentem a tányérkámhoz, anya mind megette az enyémet is. Ilyen sem csinált régen, inkább én ettem meg mindig az övét. Szóval valami történhetett anyával. Gazdi sokat simogatta a pocakját, azt mondta neki, hogy kismama – pedig nagyobb mint én. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, és remélem, elmúlik, mert nagyon szeretek anyával játszani, és most nem lehet. De mindegy, legalább itthon van velem.

Vissza